2020.11.01. Mindenszentek napja. Végre sikerült eljutni a Vaskapu-hegyen lévő Brill Gyula menedékházba, amit már az év eleje óta dédelgetek. Áprilisban már megközelítettem, egész a Búbánatvölgyig mentem, de mivel úgysem lehetett akkor fogyasztani, inkább föl sem mentem a hegyre. Tehát az út nagyja már ismert volt számomra. Csak egy, igaz jelzett, szakasztól tartottam, ami nagyjából 1400 méteren több, mint 200 métert lejt (kb. 14%). Ez lehet sima, de akár biciklibe kapaszkodósan tolós, vagy biciklistül szánkázós is…

6.33-kor indultam Solymár Kerekhegy felé, hogy útba ejthessem a temetőt és fél 8-ra Pilisvörösváron legyek a megbeszélt találkozóponton: mert ha néha kompromisszumokkal is jár, jó többen tekerni. Kerekhegyről mindig jó legurulni az erdőben, itt már láttam, hogy nem lesz vészes a sárhelyzet. Végül nem is volt, de egyes rövid szakaszok kihívást jelentettek, amelyek alatt rövidségük ellenére sikerült alaposan besarazódni.

Pilisvörösvárról a kijelölt erdei bicikliúton mentünk át Pilisszántóra, útközben fél 9 körül még úgy tűnt, akár a nap is kisüthet, mégis sajnos a meleg sugarak nagyrészt elkerültek minket.

Pilisszántón, egész pontosan a Táliki és Szélutca sarkán, meg is ejtettük az első vetkőzést: én már rövidnadrágra cseréltem és csak egy pulcsit hagytam magamon az alap kettőből. Innen a Két-bükkfa-nyeregig végig emelkedtünk. Az Orosdy kastély kertjén keresztül a sárga+-on rövidítettünk a bicikliúthoz képest a már emlegetett zöld/kék bicikli jelzésig. Szemmel láthatóan szinte napról-napra apad a fák lombja, de még mindig pompás színekben gyönyörködhettünk. Balra a Pilis-tető, jobbra Dobogókő, a völgyben pedig mögöttünk Pilisszentkereszt:

Utunktól csak egy köpés lett volna a Klastromkert, ahol egy cisztercita templom és kolostor romjai láthatóak. A jelölt bicikliútra, ami egyébként már a rómaiak által is használt volt, sőt helyenként ősi kövezés maradványai is láthatóak (persze inkább avarmentes időben), azt mondtam inkább fölfelé ajánlom rázóssága miatt. Tartom, de megjegyzem, föl sem egy sétagalopp. Még a nyereg előtt meg lehet tekinteni az Ördöglyuk-barlangot és Döme halálát. A Pilisben sok ehhez hasonló halál található, némelyek egyértelműek, mások kevéssé. Ezek föl is vannak fűzve a „Halál-túrára”, amiben a halál nem a nehézségére utal, igazolófüzet is van hozzá. A halálok történetét nem is lövöm le, akit érdekel, kiránduljon utána!

A nyereg után gurultunk egy picit az 1111-es főúton (itt vettem észre, hogy nincs meg a szemüvegem), majd erdészeti aszfalton kerültük Pilisszentléleket és a zöldre tértünk. Ennek elején van egy rövid szakasz, amit eddig vagy a puha enyhén saras, vagy a száraz poros talaj miatt nem sikerült kitekernem, de nem érzem lehetetlennek. Egy kökénybokornál megpihentünk, csipegettünk és ismét csak bámultuk a színes erdőt a Felső-Ecset-hegyről. Innen már a Duna medre is sejthető:

Közben egészen megközelítettük a Cseh-halált. A jelzés jó minőségű szekérúton halad egy gerincen további csúcsocskákat is érintve (Ráró-hegy, István-hegy, Béla-tető). Közben a Fehér-szikla hasadéka közelében van egy szuper kilátópont, ahonnan, akár a Duna is látszana, de nem javaslom a trükközést a sziklaperemen:

A másik irányba, hátunk mögött Pilisszentlélekre tekinthettünk, háttérben a Fekete-kővel (borítókép).

A zöld/kék máriát követtük, elhagytuk Enyedi-halálát, majd megkezdtük félt lejtésünket. Semmi gond nem volt, csak egy-két kidőlt fán kellett átjutni, amúgy az egészet nyeregben tudtuk tölteni.

Elértük a Búbánatvölgy felől érkező bicikliutat és elkezdtünk emelkedni túránk céljára, a Vaskapura (elég sok ilyen, vagy hasonló nevű hegy van a környéken). Az út eleje bár nem volt meredek nagyon nehéz volt, helyenként tolós, mert nem sokkal előttünk mehetett el egy autó is, ami a puha talajt levélmentesítette és tükörsima nyomokat hagyott maga mögött. Szerencsére ezt hamar elhagytuk és innen már nagyon kellemes úton tekerhettünk föl:

Egy rész kivétel volt: egyszer csak egy alig látható ösvényen folytatódott a bicikliút a pirossal együtt, elhagyva az addig szép széles utat. Ez keskeny volt és nem csak az időjárás miatt tekerhetetlen. Tanakodtunk is, hátha rossz felé jöttünk, de a jó útra való visszatérés előtt egyértelműen a mi irányunkból érkezőknek szólt a jelzés. Valószínű megkerülhető, de nem mertük, mert a térképemen a kerülő még alsóbbrendű útnak volt feltüntetve, ami nem felel meg a valóságnak. Fölértünk:

Eddig Pilisvörösvárról csak 32,7 km-t jöttünk, és ebbe sikerült majdnem 1000 m szintemelkedést belepréselni. Ez nem kevés, de mégsem maradt bennem az az érzés, hogy folyton fölfelé mentünk volna. Persze valami azért lehetett, mert majdnem 5 órára volt szükségünk. Igaz, inkább a puha talaj számlájára írtuk lassúságunkat. Sok esetben az enyhén lejtős részeken sem tudtunk gurulni, annyira fogott a talaj, de nem is siettünk sehova. Megcsodáltuk a panorámát, elfogyasztottuk a hozott szendvicseket, amit forralt borral akartunk leöblíteni, ám sajnos az nem volt, de a pilseni kárpótolt. Szerencsénkre pont kisütött a nap:

A látvány nagyon szép. Én azért sajnálom egy kicsit, hogy itt már „csak” a Duna a látványosság – persze a bazilikán túl – és hegyek már nem ölelik a folyó medrét.

Lefelé természetesen másik utat választottunk: egy keskeny lejtős erdei szakasz után egy tisztásra értünk, ahol egyértelműnek tűnt a helyes irány:

Mivel azonban megpillantottam egy jelzést kicsit odébb, odaverekedtem magam hozzá. Ilyet még nem láttam, szóval megérte megnézni, de az irányt jól sejtettem a jelzés nélkül is.

A sárga visszavitt Pilisszentlélekre, útközben egy másik szemszögből is megfigyelhettük a települést a fölé magasodó sziklával. Itt a sötétedéstől tartva már nem álltunk meg az egyre ismertebb Teca kocsmájában, hanem egyből nekivágtunk utunk talán legkeményebb részének föl a Pilis-nyeregig. Az eleje a legmeredekebb és köves is, kicsit később a vízműtől már szelídül minden szempontból. Embert próbáló, de pihenőkkel végig tekerhető:

A Pilis-nyeregnél sok út fut össze, találkoztunk is túratársakkal: Egy egyedül kiránduló meg is kérdezte, hogy vissza tud-e jutni a parkolóba!? más úton, mint ahogy jött. Kiderítettük, hogy a Két-bükkfa-nyeregnél parkol, és hogy mivel a Fekete-kőnél már volt, nem igazán vezet másik út, hacsak nem a Pilis-tetőn keresztül, amit a táv miatt nem ajánlottam neki. Erősködött, hogy az nem gond, de rávilágítottam a sötétedés problémájára. Egyedül volt és térkép nélkül. Igaz, a jelzéseken kívül táblák is vannak itt, de azért azokból sem derül ki minden. Sose értettem, hogyan lehet pl. a Hármashatár-hegyen eltévedni, hát így! Már a Hármashatár-hegyen is igazítottam útba fiatalokat, akik azt sem tudták hol parkoltak, onnan kb. hogy/milyen jelzésen jutottak a találkozási pontunkig…

Visszatérve: a Pilis-nyeregig nagyjából 2 km-en emelkedtünk kb. 220 métert, és persze nem egyenletesen. Innen szinte már csak gurulni kell vissza. Klastrompusztáig a piroson ereszkedtünk, aminek van egy nem hosszú, de nagyon meredek szakasza. Ennek ellenére ajánlom, tolási hajlandósággal bíróknak fölfelé is. A pirosról letérve a zöld+-ra később a zöld háromszögre a Kémény-szikla is megéri a kitérőt.

Kénytelenek voltunk tenni egy kis kerülőt a Táliki és Szél utca sarkára, ami nem is turistaút, és ahol a szemcsim hagytam egy árok mellett egy kövön, de már nem volt ott… Egy házból pont kijött egy hölgy leveleket söpörni, akitől megtudtuk, hogy az ő nemrég kint felejtett rádiójának is lába kélt.

Az ide vezető úton volt például az egyik olyan lejtős saras rész, ahol sikerült jól bepiszkolódni, és cimborámnak egy nagyot mentenie is. Így nem adta elő a megcsúszásból zakó tankönyvi példáját: hirtelen – gondolom 30 km/h körül – sárosabb részre ért, a hátulja megcsúszott, láb balra ki, pár jól kivitelezett lépés, és valahogy nyeregben maradt, pedig hátulról figyelve az ellenkezőjét borítékoltam volna. Hazafelé már egyedül én is csináltam egy hasonlót, csak én gyalogosokat kerülve illedelmesen lementem a járdáról a fűbe (ekkor már esett) és a magasabban fekvő járdára a rossz szög és a kis sebesség miatt csak hasonló lépdelések közepette sikerült visszatérnem.

Pilisvörösvárra nem a bicikliúton, hanem a majdnem párhuzamos, csak a hegyet kikerülő Jenő fasoron tértünk vissza.

Pilisvörösvár-Pilisvörösvár: 54 km és 1502 m szint. Itt elváltunk, én siettem tovább haza, de persze rám esteledett és mivel az eső is rákezdett végül Solymáron a járdán tekertem végig.

Nekem a teljes utam: 77,5 km és 1850 m szintemelkedés, ami 10,5 óráig tartott, azaz az átlag 7,6 km/h (pihenőkkel együtt). Az útvonal több települést is érint, így az étel-ital nem gond. Bár nem kóstoltuk, ajánlom a Brill Gyula menedékházat, ahol azt mondták egész évben minden nap nyitva vannak.