2021.02.12. Mivel a legutóbbi e-bike-ozás – bár szuper volt – mondhatjuk sárba fulladt, lehetőséget kaptam kegyesebb körülmények között is próbára tenni a gépeket, szintén a Balaton Bike Tour jóvoltából. Szép felhőtlen, de kifejezeten hideg nap volt, ezért sok könnyen levehető réteggel, forró teával, dupla kesztyűvel, dupla zoknival és síszemüveggel készültem. Partneremnek, az egyik tulajdonosnak elég volt egy jó síkesztyű is, ami jobbnak bizonyult, mint az én megoldásom.

Szentantalfáról vágtunk neki körünknek, aminek célja a szentbékkállai kőtenger volt. Sárral szinte nem is találkoztunk, csak a különösen kitett helyeken olvasztotta meg a folyamatos mínusz ellenére is a talajt a napsütés. A Marcindomb és a Lencse-hegy között szőlőkkel övezve átvágtunk a Dörgicsét Mencshellyel összekötő útra, majd – mert csak a kilátás miatt „kerültünk” erre – szinte vissza is fordultunk valamivel följebb egy bicikliúton.

Követtük míg vissza nem fordul Dörgicse felé, utána nagyjából egyenesen folytattuk utunkat Balatoncsicsóra, amit az Ároktői templomrom közelében már a panoráma kerékpárúton hagytunk el egy rövid szakaszt ismételve múltkorról. Mintha nem is ugyanarra jártunk volna: sár helyett puha, helyenként a szél miatt akár tíz centis hóréteg fedte a tájat, amiből csak a hosszú fűszálak kandikáltak ki. Egészen Balatonhenyéig követtük a bicikliutat. A település előtt henyéltünk kicsit, miközben e gyönyörű tájat nézegettük:

Eddigre már világossá vált számomra, hogy jól sikerült fölöltöznöm, de a lábfejem, leginkább a lábujjaim fáztak. Ez talán nem is csoda, hiszen nem sokat mozognak tekerés közben, viszont egyelőre nem tudom, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni.

Utunkat a Köveskálra vezető műúton folytattuk, kiegyenesítettünk egy balkanyart, és ismét a szőlőben találtuk magunkat. Szentbékkálla előtt megnéztük a Töttöskáli templomromot, ami sajnos nincs túl jó állapotban, az egyetlen megmaradt boltíve alá van támogatva. A kilátás azonban, ahogyan megannyi régi templom tövéből innen is páratlan, a tanúhegyek már sokkal közelebb:

Szentbékkállán megálltunk egy csokira a kisboltnál, ami egy dohánybolttal és egy hangulatos kerthelységes kocsmával van egy épületben. Ez utóbbi békeidőben kiváló szusszanóhely.

Innen már csak egy köpés volt a híres Ingókő, amelyet elvileg már akár egy ember súlya is képes megingatni. Nekem ez nem sikerült.

Legurultunk Mindszentkálla felé egy darabon, majd Balatonhenyéig visszamentünk azon az úton, amin jöttünk, hogy megnézhessük az állítólag szép kilátásokkal tarkított szintén jelölt bicikliutat Balatonhenyétől Monoszlón keresztül Szentantalfáig. Ez a szakasz minden szempontból felejthető, és nem csak mert itt volt egyedül sár, hanem a szép kilátás is csak váratott magára, csupán a végén, Szentantalfa előtt kaptuk meg, amiért erre jöttük.

Még akartunk tenni egy újabb félkört Dörgicse felé, de mivel a Tagyon alatti fenyves igen csábító volt, jelzetlen utakon és részben a zöldön legurultunk Zánkáig, egy picit használtuk a Balatoni bringa kört, majd ismét a fenyvesben északnak fordultunk, hogy Dörgicsével egy magasságban – szintén a panoráma kerékpárúton, ami igen sokfelé kanyarog – megmásszuk a Szent Balázs-hegyet. Itt már kezdett szorítani kicsit az idő meg a lábfázás is, és már amúgy is mindketten voltunk ott, hát kihagytuk a szintén gyönyörű kiláttással rendelkező Szent Balázs templomromot. Érdekessége, hogy a XX. század elején egy minden valószínűség szerint szélhámos, Adolph Joseph Lanz, aki okkultista filozófiával foglalkozott és a modern kori templomosrend megalapítójaként is emlegetik, megvásárolta a templomot és kisebb átalakítások után be is költözött. Az átalakítások nyomát azóta eltüntették.

Szóval visszatértünk Szentantalfára. 53 km-t tettünk meg 993 méteres szintemelkedéssel. Igaz rövidebb volt a táv, mint legutóbb, sokkal kevésbé fáradtam el. Hiába, a sár nagyon megdolgoztatja még az e-bike-ost is. Az akkumulátorok szuperül bírták, a nagy hidegben sem merültek gyorsabban, 2/5 töltöttség megkezdetlenül maradt bennük, a harmadik ötödbe is alig kóstoltunk bele. Nagyon szép nap volt a biciklizésre, és úgy tűnik az elektromos biciklikkel szinte bárki könnyen feljuthat bárhová itthon. Igaz, nekem néha jobban esett volna nekivetkőzni és rendesen kimelegedni egy-egy kaptatón.

2021.02.03. csapadékot nem jósoltak, a hőmérséklet is kellemesnek ígérkezett, sőt az előrejelzésnél kevesebb felhő borította az eget, így majdnem minden adott volt, hogy egy szuper túrát tegyünk a Balaton-felvidéken. Majdnem…, hát igen: nem mondom, hogy meglepődtünk, a sár borítékolható volt. Volt is bőven. Bár becsléseink szerint több, mint 10 kg is lehetett egy biciklin, azt kell mondjam, láttam én már ennél ragadósabb fajtát is.

E-bike, igen. A Balaton Bike Tour jóvoltából szerencsénk volt kipróbálni az idei Scott e-bike-okat, amelyek 2021-ben kölcsönözhetőek lesznek, illetve a szervezett túrákon is ki lehet majd ezeket próbálni. Hárman voltunk, így három különböző gépet tudtunk tesztelni: egy merevfarút és két össztelósat, amelyek között igazából csak apró felszereltségbeli eltérések voltak.

Mindhárom kerékpár nagyon jól teljesített, az elektromos rásegítésnek köszönhetően a sárban dagonyázva sem fáradtunk el annyira, mint vártuk. Ezek Bosch motoros biciklik, amelyeken 4 rásegítési fokozat közül lehet választani. Általában a leggyengébbet (Eco) használtam, nagy néha raktam csak kettesbe, a Tour fokozatba, viszont biztos vagyok benne, hogy (bár a hatótáv ilyenkor csökken) a harmadik (Emtb) és negyedik (Turbo) fokozatban szinte bárki bárhol föl tud tekerni. 

Pécselyről indultunk, és a zöld márián mentünk a vászolyi víziszínpadig. A sajtmanufaktúránál észak felé hagytuk el a települést és a kéken Mencshely felé fordultunk, de mielőtt beértünk volna, egy fenyves felé kanyarodtunk, hogy megnézhessük az egyik legszebb panorámával bíró kilátót a Halom-hegyen. Innen nem csak a kilátás gyönyörű, hanem egy Balaton forma is ki van rakva – természetesen vulkanikus kövekből – és az összes tanúhegyet egy kis bazaltoszlop mutatja. Elég jól haladok, már alig van, ami hiányzik. Fölfelé egy pillanatra Tour fokozatba tettem a gépet: szinte csak gondolnom kellett és ment, épp csak tekergettem. Íme a kilátás a Halom-hegyről: 

Még a hegy előtt kaptunk egy defektet, ám kiszerelve a kereket meglepetten tapasztaltuk, hogy a belső gyárilag föl volt töltve Slime-mal, így csere helyett csak forgatnunk kellett az egyébként fölöslegesen kivett kereket. Miután jól megpörgettük, a zöld trugyi eltömítette a lyukat, és már folytathattuk is utunkat.

A Halom-hegy lábánál csatlakoztunk rá a panoráma kerékpárútra, amit Mencshelyen keresztül Óbudavár felé követtünk, majd a Budavári liget környékén terepre fordult ismét. Egyébként piros jelzéssel van ellátva. A pirosat kék-zöldre cseréltük, legurultunk a kiváló minőségű murván a Hamuházi-forrásig, aminek környezetében kis piknikező placc is ki van alakítva. A forrás sajnos most, hóolvadáskor sem volt bővizű, amúgy is merítős. Jól esett már a gurulás, mert eddig döntően sárban kerekeztünk fölfelé, azonban a lejtő végére már kissé megbántam korai örömöm: a vizes, helyenként még havas lejtőn úgy lehettem nedves-saras, ahogy talán még soha. A szemüvegemen szinte nem láttam ki, a ruháim természetesen elvesztették eredeti színüket, de ami a legkellemetlenebb volt, hogy a tréningem fenéktől térdig átázott a fölcsapó nedvességnek köszönhetően. Amúgy persze nagy móka volt. A nap végére a zsákom sárga védőjén három-négy színű sárfölverődést figyeltem meg, a bukóm pedig szinte terepmintássá lett.

Elsuhantunk a Csicsói erdészház mellett, és elértük a főutat, amin Nemesleányfalun keresztül Nagyvázsonyba értünk. A várat épp felújítják, ezért a helyett inkább egy paripáról és egy paripálról mutatok képet. 

Nagyvázsonyról a 6. nyiladékban haladtunk fölfelé nagyjából 5 km-t a Kab-hegyi kerékpárkörútig. Ez a szakasz picit mindig megvisel: sunyin emelkedik, menet közben – pláne az elején – szinte észrevehetetlenül emelkedik, de az aszfaltig csak fölmentünk 160 métert. Innen gurultunk, hogy legyen honnan emelkedni, és megmásztuk a Lugos-tetőt, ahol lélegzetelállító látványban volt részünk: 

Tanúhegyek, szinte giccses fények és a Kab-hegy, ami, mint mindig, hívogatott. Leginkább azt akarta, hogy nyílegyenesen az E-nyiladékon érjük el, de nem hagytuk magunkat, és a Som-úton emelkedtünk.

Terv szerint aszfalton mentünk volna a Dél-Bakony csúcsáig, mivel azonban már 4 óra múlt, inkább kihagytuk ezt az élvezetet, legurultunk a főútra. Közben a lemenő nap csodálatos fényekben úsztatott minket és a valószínűtlenül zöld szántókat is. 

A 77-es utat keresztezve értük el Barnagot, a sötét miatt Zádorvárat kihagytuk, az aszfalton kerültünk Pécselyig. Kb. 66 km-t tettünk meg 850 méteres szintemelkedéssel egy kissé furcsa alakzatot rajzolva a térképre, nagyon fasza nap volt.

Elektromos rásegítés ide, vagy oda, elfáradtam a nap végére, szóval cáfolható, hogy az e-bike a lusták biciklije. Nem dolgozik helyettünk, csak segít. Azért hozzáteszem, hogy fáradtságomban közre kellett játsszon a téli kihagyás (ezt a fenekemen is érzem ám) és a folyamatos dagonya, ami gyakran még lefelé is igen megnehezítette a dolgunkat.

Szóval javaslom, hogy egyszer mindenképpen próbáljátok ki az elektromos kerékpárt, akár a Balaton Bike Tournál, tuti mosolyt csal mindenki arcára. Nagy öröm volt, a biciklizés új formáját ismertük meg, fogok még ilyen túrára menni, de amíg erőm teljében vagyok, egyelőre nem cserélem le szeretett két sima láberős bringáimat.

2019.04.20. Húsvéti látogatásra indultunk Szekszárd közelében élő nagyszüleimhez. Kisiskolás koromban sokat nyaraltam náluk, kedvenc helyem pedig a Sötétvölgy és a benne fakadó Haramia-forrás volt. Valószínűleg ennek köszönhetően mondogatta nagyapám, ha alkalmat adtam rá: "Te kis haramia!" Sajnos már hosszú évek óta nem jártam erre, ezért most adta magát egy rövid kirándulás.

Leparkoltunk a horgásztó és a friss, akkor még éppen át nem adott szabadidőközpont mellett, és összesen négy keréken folytattuk utunkat. Első állomásunknak a Bati-kereszt kilátót szemeltük ki. Elég hamar eltévedtünk, igazából nem tudom mi okozta a problémát, de csak harmadjára sikerült megtalálnunk az amúgy rendesen jelzett K+-t. Egy erdei részt követően egy szőlősben találtuk magunkat, ahol egy kapun is be kellett menni.

Elhagyva a szőlőst egy löszbe vályt/vágódott jó minőségű, szűk utacskán tekertünk tovább, ahol helyenként leértek egyes részek. Tudtam, hogy erre visszafelé is jönni fogunk és már előre vártam. Nem is csalódtam, igen jót lehetett itt gurulni.

A képek ellenére bicikliztünk is ám! Fölérve a hegygerincre hamarosan elértük a Bati-keresztet, ami „csak” egy feszület, a tőle alig odébb lévő kilátót érdekesebbnek találtam, így a keresztet kénytelenek vagytok egyedül elképzelni. Na jó, egy kis segítség: 1810-ben épült homokkőből, helyettesítendő a korábbi fakeresztet. Elnevezése Bat településnevéből származik, amely falunk a török időben elpusztult. Bat egyébként törökül mocsarat, pocsolyát jelent. Talapzatán az 1887-es (év)szám nem tudom mire utalhat. Érdekes hogy a térképen a kilátó és maga a kereszt is egy „t”-vel van írva, azonban apró tájegységként kötőjel nélkül és két „t”-vel szerepel. A kilátóból teljes körpanorámában gyönyörködhetünk.

A kilátó – ha nem is teljesen, ezt nem tudom bizton állítani – de (ugyan?)olyan, mint a nemrégiben épült egyéb kilátók. Szerintem jó a magasság, jó a forma, jó, hogy fából van, de olyan jó lenne, ha mind máshogy nézne ki. Lehetne bennük egy kis csavar, egy kis jellemző az adott tájegységre, egy helyi művész, vagy mester keze nyoma, vagy lehetne egyszerűen más, mint a többi, mint pl. a kis-hárs-hegyi Makovecz kilátó. Csak hirtelen, amik eszembe jutnak: a bándi (dr. Majer Antal kilátó a Miklós Pál-hegyen) és a Padkűi-kilátó, papodi (Vitéz Bertalan) is legalább nagyon hasonló.

A kilátó után már az általam várva-várt Haramia-forrás következett, ahová a sárga, majd a kék jelzés vitt. Az utak az erdőben szépek, de valahogy mégis érzi az ember, hogy nem egy magasan fekvő és nagy erdőben van. Persze nyilván minden erdőségnek ezer arca van, mégis úgy érzem, ha ledobnának itt és mondjuk a Bakonyban, el tudnám dönteni hol is vagyok. A Haramia-forrás szuper volt; nem volt rosszabb állapotban, nem volt kisebb és kevéssé finom se, mint ahogy az emlékeimben élt. Mindenhonnan kiöntöttünk minden vizet, hogy a forráséra cserélhessük.

Egy darabig még a kéket, majd a kék forrást követve a Fazekas-völgyön keresztül tettünk egy kis kitérőt a Fekete-kúthoz (környezete a borítóképen), ami nem volt igazán hozzáférhető, de patakvölgye gyönyörű.

Innen még gyorsan fölkapaszkodtunk a Vár-hegyre, majd kicsit alább ereszkedtünk egy kilátócskába, ahonnan leginkább a már völgyön túli, szemközti Batti keresztet és a kilátót lehetett szemügyre venni.

Ezt egy nem hosszú gurulás követte, és már lent is voltunk a tónál, ahol a parkolóban egyre több autót láttunk.

Eltévelygéseinkkel 19 km-t bicikliztünk több, mint 400 méteres szintkülönbséggel – hiszen síkon még eltévedni sem móka – kényelmes, nézegetős tempóban 3 óra 11 perc alatt. Különösebben nem fáradtunk el, de a szekszárdi Szász étteremben elköltött vacsora nagyon jól esett, kifejezetten finom is volt. Vezettem, így csak pár nappal később tudtam megkóstolni a ház saját sörét, a Szász%-ot, ami annak ellenére, hogy nem vagyok barnasörös, nagyon ízlett, sőt legközelebb is szívesen fogyasztanám. Egy picit azért kötekednék: nekem nem jön össze a Munich és a Dunkel kifejezés, bár így legalább kapásból háromnyelvű a címke.

Megjegyzem, a dunkel kifejezés használatban van az angol nyelvben: kifejezetten a német barna lagereket nevezik így.

Ebben a sötétke, nyirkos időben jól esett egy nyári túra beszámolóját írni, és a továbbiakban is fogok nyári bringázásokat föleleveníteni, de alkalmazkodva az időjáráshoz, leginkább a sárhoz, már várakoznak a gyalogos beszámolók is...

2020.11.21. 6.39. Egy gyors, edzésértékű 60-ast raktam össze, hogy egy ebédmeghívásnak is eleget tudjunk tenni. Végig jelölt, jó minőségű bicikliútra terveztem egy rövid szakasz kivételével, hogy inkább a tempó fárasszon, mint a talaj. Természetesen nem így alakult.

Felkeltemkor -1 fokot mutatott a hőmérő a konyhaablakban, és mivel tudjuk, hogy napkeltekor és az azt követő egy órában van a leghidegebb, nem is csodálkoztam, hogy ez indulásomra -2-re esett vissza. Csak később tudtam meg, hogy valójában inkább -6 volt. Legalább is a kertben parkoló autó ezt mutatta indulásom után fél órával.

A Paprikás-patak mentén értem be Solymárra, ahol már van kerékpár jelzés: zöld, később sárga, majd Pilisszentiván és Piliscsaba között ismét zöld. Ezt a szakaszt nem értem pontosan, mert bár nem köves, biciklizésre általában nem igazán alkalmas. Szinte végig vastagon homokos, ami száraz időben komoly kihívást jelent, gyakran 10 km/h alá lassítva az embert. Pedig az emelkedés ezt nem indokolná. Szerencsére ezzel most nem volt gond, azonban mire ide értem a kezemen a kisujjaimat már alig éreztem és a gyűrűsök is nagyon fáztak. Megálltam és levettem az egyébként elég vastag kesztyűmet. Ekkor a fázás inkább nyomó fájdalommá változott, így kezeimet a pulóverem ujjába behúzva lehelgettem, a kesztyűt meg a trikóm alá tettem melegedni. Nem mondom, hogy a lábfejemnek melege volt, de az bőven bírható volt – mégis csak jobban mozog a láb, mint a kéz. Érdekes azonban, hogy a testem nem fázott, pedig nem öltöztem föl jobban, mint pár fokban: trikó, pulcsi, pulcsi; alul egy tréning. Egyedül egy csősállal egészítettem ki a szettet. Miközben igyekeztem ismét mozgásra bírni az ujjaimat a már oly rég látott nap sugarait néztem, amint lassan leolvasztják a deret a növényekről. Nem csak nézni, érezni is nagyon jó volt a napot.

Hazafelé már kifejezetten kellemes kirándulóidő volt, és azon gondolkodtam, hogy aki csak 10-11 körül jön ki, bár érzi a nap melegét, valószínűleg mégsem tudja annyira értékelni, mint én, hiszen már pirkadattól folyamatosan érzékeltem a melegedést. Összességében nem fáztam.

Egy rövid szakaszon a kékkel mentem együtt Piliscsabát éppen csak elkerülve. Ezen a részen van az általam ismert egyetlen olyan kerítésmászás, amelyen bicikliút is van jelölve. Igaz, csak pár lépcső, alacsonyabb, mint az ilyen kerítésátkelők általában. A Nádor-pihenőnél hagytam el a jó kis bicikliutat. Ez egy 2018-ban épített esőbeálló igényes asztalokkal és padokkal. Ezen kívül fedetlen leülős rész, egy kereszt és egy útjelző tábla van még a pihenőnél. A bicikliúton az egyik irányba Piliscsabát, a másikba Perbált írja. Idáig rendben. Jelöl egy irányt „forrás”felirattal, és mintha valóban egy ösvény felé mutatna, de különböző térképeken néztem, és egyiken sincs sem út, sem forrás. Végül még egy irány a Garancsi-tó felé: felületes szemlélődőnek úgy tűnhet, kék tanösvény jelzéssel. Korábbi alkalmakkor kinéztem ezt magamnak, viszont már otthon gyanús volt a túra tervezgetése során, hogy ahogyan a forrás, ez az út sem szerepel az általam megnézett három térképen (papíralapú Budai-hegység, HuMap és OSM), csupán csak egy rövid utacska, ami a semmibe vész. Ennek ellenére nem aggódtam, hisz a tábla jelzi.

Miközben tébláboltam a pihenő körül alaposan szemügyre vettem a táblát, mert a T betű nagyobbnak tűnt, mint a turista jelzés. Nem is az volt, hanem egy zsákutca jel, aminek a fölső piros részét már kiszívta a nap. Mondtam magamban: Ki a fene írna ki valamit, ami nem elérhető? – így nekivágtam a még kecsegtetően szélesen, kijártan induló, mint később kiderült, valóban zsákutcának. Az út ösvénnyé lett, majd tovább szűkült, mígnem elfogyott. Szerencsére egy kerítés tövében tette ezt. Egyedül a kerülés tűnt lehetségesnek, és mivel Garancstető nem volt túl messze, jobbra, afelé vettem az irányt. Az elején föltoltam egy dombra egy mezőszerűségen. Lefelé a kerítés mellett szinte kijárt volt, de már kezdődött erdősödni.

Egy rövid szakaszon tudtam már gurulni is, míg egyszer csak egy nem látható nagy gödörbe érkeztem állva, és ugyan nagyon lassan, lendületem mégis továbblendítette testemet, de a bicó maradt. Volt időm bőven. Át tudtam tenni a kormányon a lábam; majdnem talpra érkeztem és még a bringát sem engedtem el: nem dőlt el. Majdnem átfordult az első kerék körül, de fogtam. Tökéletes. A továbbiakban vegyesen toltam és gurultam. Igencsak megörvendtem, amikor utat pillantottam meg, ám hamar rájöttem, hogy erre már jártam; még a pihenő előtt vagyok, és ugyanazon kerítés mentén haladtam eddig, mint amit már egyszer átmásztam…

Visszamásztam. A mindig tuti gázvezeték mentén közelítettem Garancstetőt, ahonnan csak le kellett gurulnom a tóig. Már jártam itt. Úgy emlékeztem nem túl nagy szám, és most is így láttam. Természetesen hangulatos, de: Egy kis tavacska a főút mellett egy lakókocsibüfével és az azonos névre keresztelt Üvegtigris étterem és panzióval. A büfé zárva volt, ahogy látszólag a panzió is, bár honlapjuk szerint szombat és vasárnap van házhozszállítás. Szóval talán érdekesebb a hely a film miatt, mint önmagáért. A büfé Fb oldalán március 10-én jelent meg, hogy egy cica ott él egy ideje és örökbe fogadható. Na, ő most is ott volt, lásd a képen:

Ezzel elértem túrám célját, de a másfél órás fölösleges köröcske miatt eléggé meg voltam csúszva, úgyhogy nagyjából 20 km-t kihúzva húztam haza a lehető legrövidebb úton, majdnem amerre jöttem.

A tónál azért még beadtam egy bukfences trükköt: Magamat berollerezve, a jobb lábamat az ülés fölött átemelve akartam indulni, de már a bal lábam is lecsúszott a pedálról. A bringát még valahogy ügyesen letámasztottam, én pedig – ismét az a fránya lendület – haladtam tovább, de mivel le voltam már hajolva, bukfenc lett.

Hazafelé már csak az volt említésre méltó, amikor a hátizsákban kutatva nedvességre lettem figyelmes. A laposüvegből szivárgott az alja és a fala között. Valószínűleg megnyomta valami, ami nem meglepő, mert mindig alulra raktam, gondolván az úgyis kemény dolog. Hát nem.

40 km, 4 óra 8 perc, 620 m szint. Talán mondhatjuk, hogy sikertelen túra, de élmény volt és marad bőven!

Már többször jártam a Bakony 8-as úttól délre eső részén, azonban voltak eddig kimaradt, föltétlenül pótlandó helyek. Mivel ez a rész nem elérhetetlen a Balatontól, nem szálltam autóba, egyszerűen csak elindultam 2019. szeptember 6-án az első komppal. Terv szerint Németbánya lett volna a legtávolabbi pont, végül azonban csak Városlődig jutottam.

Nagyvázsonyig mindenképp el kellett mennem, mert a Kab-hegyet (Dél-Bakony legmagasabb pontja, 599 m) most megkerülve akartam az északi oldalára érkezni. Na, de merre menjek Nagyvázsonyig? Ez a kérdés már sokszor fölmerült, és így, hogy szinte minden logikusan számba vehető utat kipróbáltam, sem egyértelmű a válasz. Többek között lehet menni Pécselyen és Barnagon keresztül, vagy a Pécsely Zádorvár útvonalon, eldöntve, hogy az aszfaltért és a gyorsabb haladás reményében mekkora kitérőt vállal az ember. Ezeket már megtettem idén, így a ránézésre legegyenesebb verziót választottam. A Balaton körüli bicikliútról Balatonudvarinál tértem le északra, Vászolyig aszfalton haladtam, utána Vöröstóra már földúton érkeztem. A Kab-hegy már innen is látszik:

Innen Nagyvázsonyig ismét aszfalt következett. A Kab-hegyre vezető út óhatatlanul elhalad a vár mellett, ahol kéktúra pecsétet is gyűjthetünk, a háttérben pedig már látszanak a csúcson az adótornyok is.

Már írtam a kék pecsétekről. Igazolófüzetem régi, aszerint a távot gyalog és/vagy sível lehet teljesíteni, így igen, kerékpárral szabálytalan. Nem is fogom beadni a füzetet érvényesítésre, de egyszerűen nem tudok elmenni a szép pecsétek mellett. Ha már látom, pecsételnem kell, ezek gyűjtésére pedig kiválóan alkalmas egy régi, soká elő se vett igazolófüzet. És ki hallott már ilyet, de egyéb pecséteket is gyűjtök bele.

A már ismert, és néha rémálmaimban kísértő 6-os nyiladék (amin nagyjából a K+ vezet) helyett kipróbáltam a kék jelzést, ami kellemesebb volt. (Azóta a jelzések változtak, itt már írtam róla) Északnak, fölfelé haladva egyszer csak egy aszfaltút következik, kék T jelzéssel, amin be is fordultam balra, most a csúcsot kihagyva. Ez Ajkára és nagyjából Padragkútra vezet, a másik irányba pedig a Kab-hegyre tartó, autóval is járható útra visz ki. Egyébként több forgalomtól elzárt, (eddig) burkolt erdészeti út is kanyarog a környéken.

Jártomban keltemben a környéken már többször belefutottam a Vízkeresők útjába, ami a bakonyi forrásokat fűzi föl. Többször volt olyan érzésem, hogy ez valójában csak a vizet keresők, és nem a vizet találók útja. Sok forrás szinte megközelíthetetlen és/vagy kiapadt, mint pl. ez:

Sajnos információt alig találni róla: Ez egy 2009-ben létesített útvonal, amely Magyarpolány és Halimba között vezet a Kab-hegyi Erdőtervezési Területen belül, és mutatja be a forrásokat, miközben áthalad Úrkút, Nagyvázsony, Ajka és Padragkút közigazgatási területén. Blogokban olvastam, hogy a heyjoe.hu üzemeltetője ötlötte ki e mozgalmat, van hozzá megvásárolható igazolófüzet is, és a különböző források – a megközelítés viszontagságaitól függően – 1, 2, vagy 3 pontot érnek. heyjoe.hu/vizkeresok_utja Egyéb kalandozásaim során emlékeim szerint a fönt leírt települések vonzáskörzetén kívül is találkoztam a Vízkeresők útjával, talán Németbánya/Városlőd közelében, de ebben nem vagyok biztos.

Az első forrás a Sárcsi-kút volt, ahol egy duzzasztott tavacska és tűzrakóhely is van, majd a Szőke kút-forrás (Vízvételre nem volt alkalmas és helyesírásával sem vagyok tisztában. Előfordul kötőjel nélkül, és kötőjellel is: hol a "kút" előtt, hol pedig utána.) és a László-forrás következett. Ez utóbbinál egy közös metszett üvegpohár is rendelkezésre állt. Itt találkoztam két ajkai úrral, akik együtt már túl voltak a százötvenen, mégis minden másnap kitekernek legalább idáig, és azért csak minden más nap, mert minden első nap úszni járnak.

Kulacsaim feltöltése, szendvics és rövid trécselés után elhagytam az aszfaltot a sárga+-on, majd a sárga forrásjelzésen jutottam a Szerencse fel-forráshoz, aminek patakja a borítóképen látható. Később még a Jó Szerencsét-forráshoz is volt szerencsém. Itt tértem át a kék+-ra, amelyet több ismeretlen 1945-ben elhunyt német katona sírja szegélyez.

A jelzést a 4. nyiladéknál elhagytam, hogy a B-nyiladékra jussak, ami érdekes mód júniusban még aszfaltozott volt, most azonban csak murvás. Ez az átalakulás sokak szemét szúrhatja, mert hallottam erről egy bakonyszentlászlói faszállítótól is, a László-forrásnál az idős uraktól, és magam is tapasztaltam térképen elvileg burkolt utat, ami murvás volt teljesen friss szegélyekkel. A B-nyiladékon elsuhantam a kék jelzésig, majd Úrkút felé vettem az irányt. Az ösvény nagyon kellemesen lejtett, kissé szűk és csalános volt. Megálltam egy víznyelő barlangot megnézni. A barlang maga nem volt túl izgalmas, de tőle nem messze láttam először meggyűrődött kérgű fát, amit az Úrkúti őskarszt bejegyzésben már megmutattam

A kéken leértem Úrkútra. A település szép, rendezett, és az 1951 óta védett Őskarsztot is rejti. Mangánércet bányásztak itt kézi fejtéssel, így szinte nem károsult az őskarsztos formakincs. Nem csak Úrkúton alakult ki bányászat során hasonló formavilág, azonban sok esetben a bányákat visszatemették. Részletesebb infók itt: https://www.bfnp.hu/hu/urkuti-oskarszt-tt, saját képek itt.

Utamat a kéken folytattam tovább, de előbb vissza kellett mennem a kihagyott pecsétért. A turistaút levitt a Sobri Jóska kalandparkhoz (Kislőd), majd be Városlődre, ahol a kocsmában pecsételtem, és döntöttem végül úgy egy sör mellett, hogy Németbánya helyett hazaindulok. Ennek részben időhiány volt az oka, mert ki kellett érnem időre a balatonföldvári állomásra, részben pedig a beígért eső. Igaz, ez utóbbit igencsak kétségbe vonta egy ilyen tekintetben teljesen megbízhatónak tűnő hirtelen lett helyi tanácsadóm – nem is esett.

Németbánya kihagyása a pecsét miatt fájt kicsit, de legalább visszatérek. Az így nyert időt pedig arra fordítottam, hogy az aszfalt helyett inkább az erdőben érjem el 7308-as (Úrkút és 77-es út közötti) utat, ahelyett, hogy Szentgál felé kerültem volna. Rövidebb volt így, de a túra legmagasabb pontját is tartogatta ez a levágás. Visszatekintettem Városlődre, majd bevetettem magam az erdőbe.

A piros+-t követtem, a meredekség bőven bírható volt, és az út minősége sem volt rossz. Utam legmagasabb pontján, a Kakastara és az Üsti-hegy között fakitermelőkbe botlottam. Míg vártam, hogy a faszállító keltette por elüljön, beszéltem pár szót egy fiatal erdésszel, aki készségesen kérdezte, hogy eltévedtem-e, vagy csak a por eloszlását várom. Jó látni, hogy a Bakonyban szinte mindenhol szálaló erdőgazdálkodást folytatnak, és a sok kivágott fa mellett marad bőven erdő is, a faborítás folyamatos; legalább is laikusként így látom.

A piros+ bevinne Úrkútra, de letértem róla a 7308-as útra: hosszú és unalmas, de nagyjából lejtős, amit jól mutat, hogy már nyilván fáradtan a 80. és 90. km közötti 10 km-t 27,4 km/h-s átlaggal tettem meg. Azért ne teljes gurulásra gondoljatok, kellett tekerni is ám, sőt emelkedő is akadt.

Gyorsan, ügyesen kereszteztem a 77-es utat és már tartottam is toronyiránt Barnagra egy mezei úton. Onnan még fölkapaszkodtam Zádorvárhoz, aminek tövében csodálatos kilátást élvezve költöttem el utolsó szendvicsemet. Érdekes, hogy a Tihanyi-félszigetet nézve mindig egy kicsit más szögben áll, mint ahogyan gondolnánk. Nézőpontomtól keletre, azaz balra kellett volna lennie a félszigetnek. A látvány a Kis-Gelláról is megviccel.

Valamiért eddig nem jártam körbe a várat, így annak fala alulról új volt számomra. Egy kis lelépcsőzés után elértem a Zádor-kutat, majd a piroson lejutottam Pécselyre. (Csak az én bizalmamat aknázza alá a közvetlen a forrás fölött található vízmű épület? Egyből eszembe jutott, amikor augusztus közepén a Cuhának mosószer szaga volt. Erre a már emlegetett bakonyszentlászlói faszállító csak annyit mondott nem meglepő, szerinte nem is lenne benne víz, ha nem eresztenék be a tisztított vizet. Ki tudja…, lehet ez rurális legenda, de szag tuti volt.) ettől függetlenül akkor és azóta már többször fogyasztottam a kút vizét. Kiváló!

Pécselyről a sárga jelzésen kapaszkodtam kicsit föl, majd gurultam le Aszófőre. Közben útba esett még egy forrás, amolyan merítős fajta.

Csak Tihanyrévtől számolva 106,5 km volt a túra 1457 m szintemelkedéssel. A kompozást és a rövid déli parti szakaszokat is beleszámolva 10 óra 55 percet voltam úton és 118,7 km-t tettem meg egész gyors, 10,9 km/h-s átlagsebességgel (persze pihenőkkel), amihez nagyban hozzájárult, hogy 60-70%-ban aszfalton mentem.

2020.11.01. Mindenszentek napja. Végre sikerült eljutni a Vaskapu-hegyen lévő Brill Gyula menedékházba, amit már az év eleje óta dédelgetek. Áprilisban már megközelítettem, egész a Búbánatvölgyig mentem, de mivel úgysem lehetett akkor fogyasztani, inkább föl sem mentem a hegyre. Tehát az út nagyja már ismert volt számomra. Csak egy, igaz jelzett, szakasztól tartottam, ami nagyjából 1400 méteren több, mint 200 métert lejt (kb. 14%). Ez lehet sima, de akár biciklibe kapaszkodósan tolós, vagy biciklistül szánkázós is…

6.33-kor indultam Solymár Kerekhegy felé, hogy útba ejthessem a temetőt és fél 8-ra Pilisvörösváron legyek a megbeszélt találkozóponton: mert ha néha kompromisszumokkal is jár, jó többen tekerni. Kerekhegyről mindig jó legurulni az erdőben, itt már láttam, hogy nem lesz vészes a sárhelyzet. Végül nem is volt, de egyes rövid szakaszok kihívást jelentettek, amelyek alatt rövidségük ellenére sikerült alaposan besarazódni.

Pilisvörösvárról a kijelölt erdei bicikliúton mentünk át Pilisszántóra, útközben fél 9 körül még úgy tűnt, akár a nap is kisüthet, mégis sajnos a meleg sugarak nagyrészt elkerültek minket.

Pilisszántón, egész pontosan a Táliki és Szélutca sarkán, meg is ejtettük az első vetkőzést: én már rövidnadrágra cseréltem és csak egy pulcsit hagytam magamon az alap kettőből. Innen a Két-bükkfa-nyeregig végig emelkedtünk. Az Orosdy kastély kertjén keresztül a sárga+-on rövidítettünk a bicikliúthoz képest a már emlegetett zöld/kék bicikli jelzésig. Szemmel láthatóan szinte napról-napra apad a fák lombja, de még mindig pompás színekben gyönyörködhettünk. Balra a Pilis-tető, jobbra Dobogókő, a völgyben pedig mögöttünk Pilisszentkereszt:

Utunktól csak egy köpés lett volna a Klastromkert, ahol egy cisztercita templom és kolostor romjai láthatóak. A jelölt bicikliútra, ami egyébként már a rómaiak által is használt volt, sőt helyenként ősi kövezés maradványai is láthatóak (persze inkább avarmentes időben), azt mondtam inkább fölfelé ajánlom rázóssága miatt. Tartom, de megjegyzem, föl sem egy sétagalopp. Még a nyereg előtt meg lehet tekinteni az Ördöglyuk-barlangot és Döme halálát. A Pilisben sok ehhez hasonló halál található, némelyek egyértelműek, mások kevéssé. Ezek föl is vannak fűzve a „Halál-túrára”, amiben a halál nem a nehézségére utal, igazolófüzet is van hozzá. A halálok történetét nem is lövöm le, akit érdekel, kiránduljon utána!

A nyereg után gurultunk egy picit az 1111-es főúton (itt vettem észre, hogy nincs meg a szemüvegem), majd erdészeti aszfalton kerültük Pilisszentléleket és a zöldre tértünk. Ennek elején van egy rövid szakasz, amit eddig vagy a puha enyhén saras, vagy a száraz poros talaj miatt nem sikerült kitekernem, de nem érzem lehetetlennek. Egy kökénybokornál megpihentünk, csipegettünk és ismét csak bámultuk a színes erdőt a Felső-Ecset-hegyről. Innen már a Duna medre is sejthető:

Közben egészen megközelítettük a Cseh-halált. A jelzés jó minőségű szekérúton halad egy gerincen további csúcsocskákat is érintve (Ráró-hegy, István-hegy, Béla-tető). Közben a Fehér-szikla hasadéka közelében van egy szuper kilátópont, ahonnan, akár a Duna is látszana, de nem javaslom a trükközést a sziklaperemen:

A másik irányba, hátunk mögött Pilisszentlélekre tekinthettünk, háttérben a Fekete-kővel (borítókép).

A zöld/kék máriát követtük, elhagytuk Enyedi-halálát, majd megkezdtük félt lejtésünket. Semmi gond nem volt, csak egy-két kidőlt fán kellett átjutni, amúgy az egészet nyeregben tudtuk tölteni.

Elértük a Búbánatvölgy felől érkező bicikliutat és elkezdtünk emelkedni túránk céljára, a Vaskapura (elég sok ilyen, vagy hasonló nevű hegy van a környéken). Az út eleje bár nem volt meredek nagyon nehéz volt, helyenként tolós, mert nem sokkal előttünk mehetett el egy autó is, ami a puha talajt levélmentesítette és tükörsima nyomokat hagyott maga mögött. Szerencsére ezt hamar elhagytuk és innen már nagyon kellemes úton tekerhettünk föl:

Egy rész kivétel volt: egyszer csak egy alig látható ösvényen folytatódott a bicikliút a pirossal együtt, elhagyva az addig szép széles utat. Ez keskeny volt és nem csak az időjárás miatt tekerhetetlen. Tanakodtunk is, hátha rossz felé jöttünk, de a jó útra való visszatérés előtt egyértelműen a mi irányunkból érkezőknek szólt a jelzés. Valószínű megkerülhető, de nem mertük, mert a térképemen a kerülő még alsóbbrendű útnak volt feltüntetve, ami nem felel meg a valóságnak. Fölértünk:

Eddig Pilisvörösvárról csak 32,7 km-t jöttünk, és ebbe sikerült majdnem 1000 m szintemelkedést belepréselni. Ez nem kevés, de mégsem maradt bennem az az érzés, hogy folyton fölfelé mentünk volna. Persze valami azért lehetett, mert majdnem 5 órára volt szükségünk. Igaz, inkább a puha talaj számlájára írtuk lassúságunkat. Sok esetben az enyhén lejtős részeken sem tudtunk gurulni, annyira fogott a talaj, de nem is siettünk sehova. Megcsodáltuk a panorámát, elfogyasztottuk a hozott szendvicseket, amit forralt borral akartunk leöblíteni, ám sajnos az nem volt, de a pilseni kárpótolt. Szerencsénkre pont kisütött a nap:

A látvány nagyon szép. Én azért sajnálom egy kicsit, hogy itt már „csak” a Duna a látványosság – persze a bazilikán túl – és hegyek már nem ölelik a folyó medrét.

Lefelé természetesen másik utat választottunk: egy keskeny lejtős erdei szakasz után egy tisztásra értünk, ahol egyértelműnek tűnt a helyes irány:

Mivel azonban megpillantottam egy jelzést kicsit odébb, odaverekedtem magam hozzá. Ilyet még nem láttam, szóval megérte megnézni, de az irányt jól sejtettem a jelzés nélkül is.

A sárga visszavitt Pilisszentlélekre, útközben egy másik szemszögből is megfigyelhettük a települést a fölé magasodó sziklával. Itt a sötétedéstől tartva már nem álltunk meg az egyre ismertebb Teca kocsmájában, hanem egyből nekivágtunk utunk talán legkeményebb részének föl a Pilis-nyeregig. Az eleje a legmeredekebb és köves is, kicsit később a vízműtől már szelídül minden szempontból. Embert próbáló, de pihenőkkel végig tekerhető:

A Pilis-nyeregnél sok út fut össze, találkoztunk is túratársakkal: Egy egyedül kiránduló meg is kérdezte, hogy vissza tud-e jutni a parkolóba!? más úton, mint ahogy jött. Kiderítettük, hogy a Két-bükkfa-nyeregnél parkol, és hogy mivel a Fekete-kőnél már volt, nem igazán vezet másik út, hacsak nem a Pilis-tetőn keresztül, amit a táv miatt nem ajánlottam neki. Erősködött, hogy az nem gond, de rávilágítottam a sötétedés problémájára. Egyedül volt és térkép nélkül. Igaz, a jelzéseken kívül táblák is vannak itt, de azért azokból sem derül ki minden. Sose értettem, hogyan lehet pl. a Hármashatár-hegyen eltévedni, hát így! Már a Hármashatár-hegyen is igazítottam útba fiatalokat, akik azt sem tudták hol parkoltak, onnan kb. hogy/milyen jelzésen jutottak a találkozási pontunkig…

Visszatérve: a Pilis-nyeregig nagyjából 2 km-en emelkedtünk kb. 220 métert, és persze nem egyenletesen. Innen szinte már csak gurulni kell vissza. Klastrompusztáig a piroson ereszkedtünk, aminek van egy nem hosszú, de nagyon meredek szakasza. Ennek ellenére ajánlom, tolási hajlandósággal bíróknak fölfelé is. A pirosról letérve a zöld+-ra később a zöld háromszögre a Kémény-szikla is megéri a kitérőt.

Kénytelenek voltunk tenni egy kis kerülőt a Táliki és Szél utca sarkára, ami nem is turistaút, és ahol a szemcsim hagytam egy árok mellett egy kövön, de már nem volt ott… Egy házból pont kijött egy hölgy leveleket söpörni, akitől megtudtuk, hogy az ő nemrég kint felejtett rádiójának is lába kélt.

Az ide vezető úton volt például az egyik olyan lejtős saras rész, ahol sikerült jól bepiszkolódni, és cimborámnak egy nagyot mentenie is. Így nem adta elő a megcsúszásból zakó tankönyvi példáját: hirtelen – gondolom 30 km/h körül – sárosabb részre ért, a hátulja megcsúszott, láb balra ki, pár jól kivitelezett lépés, és valahogy nyeregben maradt, pedig hátulról figyelve az ellenkezőjét borítékoltam volna. Hazafelé már egyedül én is csináltam egy hasonlót, csak én gyalogosokat kerülve illedelmesen lementem a járdáról a fűbe (ekkor már esett) és a magasabban fekvő járdára a rossz szög és a kis sebesség miatt csak hasonló lépdelések közepette sikerült visszatérnem.

Pilisvörösvárra nem a bicikliúton, hanem a majdnem párhuzamos, csak a hegyet kikerülő Jenő fasoron tértünk vissza.

Pilisvörösvár-Pilisvörösvár: 54 km és 1502 m szint. Itt elváltunk, én siettem tovább haza, de persze rám esteledett és mivel az eső is rákezdett végül Solymáron a járdán tekertem végig.

Nekem a teljes utam: 77,5 km és 1850 m szintemelkedés, ami 10,5 óráig tartott, azaz az átlag 7,6 km/h (pihenőkkel együtt). Az útvonal több települést is érint, így az étel-ital nem gond. Bár nem kóstoltuk, ajánlom a Brill Gyula menedékházat, ahol azt mondták egész évben minden nap nyitva vannak.

2020.10.29. egész meleget, 15-18 fok közötti maximumhőmérsékletet vártam erre a napra és szinte biztos esőmentességet. Várakozásaim persze megalapozottak voltak, mégpedig az Országos Meteorológiai Szolgálat előrejelzésére támaszkodtam, de mint később bebizonyosodott, nem jött be az előrejelzés.

6.43-kor indultam a szokásaimtól eltérően nem gondosan megtervezett túrámra. A cél Visegrád volt, hogy lássam a Dunát. Néha – ahogyan a legmagasabb pontra is föl kell mennem – egyszerűen érzem, hogy meg kell néznem a Dunakanyart, vagy környékét. Voltam már Visegrádon biciklivel, nagyjából 80 km-en belüli túrára számítottam, a szintet pedig nem néztem előre. Mivel egy pici esőt írtak délutánra, tepertem végig, hátha hazaérek előtte.

Az erdő még mindig gyönyörű, mindenkinek javaslom, hogy menjen, nézze meg! (Egy tanulmány szerint úgyis kevesebbet mozgunk a járvány miatt.) Sajnos az épp hullásban lévő falevelek inkább tűnnek képhibának, ha egyáltalán észre veszitek.

Átvágtam a Tök-hegyen, hogy a Rozália téglagyárhoz jussak. Ide levezet a kék és a kék bicikli jelzés is, azonban egy jelöletlen, valószínűleg bicósok által kijárt ösvényt szoktam választani, ami a kék egy jobbra kanyarjában egyszer csak egyenesen megy. Jobban szeretem, mert egyáltalán nem köves és kis épített ugratók is vannak, valamint kifejezettem kedvelem a keskeny ösvényeket. Íme:

A téglagyár után Üröm, Budakalász, Pomáz és a skanzen Szentendrén döntően aszfalton. Ez egy kis kerülő idáig a legrövidebb úthoz képest, de haladós: kb. 26,5 km volt idáig, ami két óra alatt meg is volt. Innen egy szuper lezárt erdészeti aszfalt visz föl Pap-rétre:

Nagyjából 6,5 km hosszú, nem túl meredek, így kényelmesen, nem meghalva teljesíthető fél óra alatt. Rendesen nekikészültem az emelkedésnek trikóra és rövid nacira vetkőzve. Néha még a napocska is előbújt, nem is volt hideg. A Pap-rét egy tök jó kis „csomópont”: van erdészház, és több turistaút és bicikliút fut itt össze, illetve van itt egy picike tavacska, sőt: innen lehet fölmenni az Urak asztalára, aminek már csak a neve is hívogató. Én a zöld kerékpárutat választottam (kék+/zöld és lovas is), ami egészen a Visegrádig visz:

Elmegy a József-forrás mellett, amiből eddig minden ottjártamkor folyt víz, így erre mernék alapozni. Bár a sár valamivel nagyobb volt, mint számítottam (pedig 4-5 napja nem esett) kifejezetten jól haladtam a Mester-rétig. A rét előtt két kanyarral ki lehet látni egy a túlparton lévő hegyre, és a Duna vonala is sejthető. Sajnos nem tudom pontosan, de a Naszályra tippelek. Most csak a csúcsát mutatta szégyenlősen:

A Mester-réten feltámadt a szél, de nem szellő, hanem amolyan gyanús fajta. Meg is néztem a radarképet, és a MEANDER-t. (Általában pontos rövidtávú térképes előrejelzés.) A települések automatikus előrejelzése még mindig a max. 1mm csapadékot mutatta, a másik kettő pedig már jóval hosszabb és kiadósabb áldást jelzett. Már éhes voltam (38 km), de a szél továbbmenésre sarkallott, gondoltam lenyomom Visegrádig, ott legalább lesz panoráma is. Jó minőségű úton haladtam a Panoráma út tetejéig, összeségében lejtve. A bobpálya előtt van egy nagyobb tisztás padokkal, arra jártamkor is szépítgették:

Éreztem, hogy szorít az idő, így most nem mentem föl a Nagy-Villámra, hanem beértem a Panoráma út szélén kialakított parkolóval, ahonnan szintén gyönyörű kilátás tárul elénk:

Itt végre megettem a szalámis szecskát, amit a végén sósmogyoróval támogattam meg. A parkolóban egy új piros Renault Zoét fotóztak éppen, és az előtte lévő padon volt csak hely. Majd figyelem a cikkeket... Pilisszentlászló felé vettem utamat. Elmentem a népszerű Ördögmalom-vízesés, majd a Bertényi Miklós Füvészkert, az Ördögmalom Erdei Étterem (már próbáltam, finom volt minden) és a pisztrángos tavak mellett végig az Apátkúti-patak mentén. Alább egy kép a vízesés fölötti Magda-forrás környékéről:

Az aszfaltot (ami egyébként visszamegy a Pap-rétre) a szintén mindig bővizű Kaán-forrás előtt hagytam el a piroson. Maga a forrás a falban van, a közelebbi kifolyás csak a víz elvezetése.

Igazából innen érdekes Pilisszentlászlóig az Apátkúti-völgy, ami talán a kedvenc helyem a Pilisben (Pilis-Visegrádi-hegység). Egy patakmeder mellett halad az út, a patakot többször keresztezni is kell, ami igencsak izgalmas, mert nincsenek kiépítve a gázlók, mint pl. a Cuha medrében.

Ennek meg is lett a böjtje: vállamon a biciklivel lépdelek át a több okból nedves köveken (itt kezdett csöpögni), amikor átfut az agyamon, hogy hiába vízhatlan a terepfutó cipőm, nedves kövön, aszfalton nagyon csúszik és… Mire ezt végiggondoltam, már a patakban térdeltem, természetesen a víz befolyt bokánál. A patak kellemesen hűs volt, akárcsak a levegő hőmérséklete az akkor még csak szemerkélő esőben. Ha pedig kedvenc hely, akkor mutatom a kedvenc helyem kedvenc részét; az enyhén lejtős keskeny ösvény egész hosszan belátható. Remélem olvastok majd más évszakban is, és más pompájában is megmutathatom!

Pilisszentlászlón átsuhanva A Sikárosi-rét felé mentem tovább. Az első szakaszt a kéken tettem meg, a többit az erdészeti lezárt aszfalton, ami egész Pilisszentkeresztig megy. Eső ide, vagy oda ismén ennem kellett, egy jó Sport szelet és még egy szenya. Sokat tanakodtam merre menjek… A rövidebb, de nehezebb úton Csobánka felé, vagy inkább a Morgón keresztül útba ejtve a Szent-kutat Pilisszentkeresztre? Végül a leghosszabb, de aszfaltos verziót választottam, persze amint elindultam rajta, találtam egy jelzett zöld bicikli leágazást, megnéztem nagyjából merre megy és elcsábultam. Felületes térképezésemnek hála ez a bicikliút a Morgó felé megy, így hamar elhagytam és kéken mentem; ez egyrészt levágott egy jó nagyot az aszfaltból, ami jó, másrészt pedig az eső miatt egyre nehezebben járhatóvá vált, pláne, hogy fölfelé kellett mennem egy turisták által kijárt sáros nyomon. A vége pedig időjárástól függetlenül tolós. No mindegy, időben nem biztos, hogy vesztettem, de valószínű nem is nyertem. Itt újabb időjárásnézés után beláttam, hogy mindegy, ez esni fog, így mentem tovább. Hideget nem éreztem, rövidnadrág, trikó, esőkabát, vizes cipő. (és 10 fok, amit hazaérve láttam csak)

Hamar átjutottam Pilisszentkereszten és Pilisszántón aszfalton, majd a Jenő fasoron Pilisvörösvárra, Solymárra és végül a Paprikás-patak mentén Budapestre 14.39-re. Szerencsére nagyon intenzíven nem esett, csak folyamatosan, ami leginkább a gyors aszfaltos gurulásoknál volt zavaró, mert ilyenkor fölcsapott a víz mindenemre. Leginkább a szemüvegemen látszott, amin már ki se láttam Pilisszentkeresztre leérve.

Enni-inni a kirándulás során sok helyütt van lehetőség: Budakalász, Pomáz, skanzen, Visegrádra lemenve számtalan, Pilisszentlászló Kis Rigó vendéglő és a többi pilissel kezdődő településen is.

88 km, 1850 m szintemelkedés, kicsit kevesebb, mint 8 óra alatt, azaz 11 km/h-s átlagot mentem. Ebből 6 óra 7 percet bicikliztem. Igaz, az út háromnegyede aszfalton volt.

2020.10.25. A Balaton déli partjáról indultunk Herendre, hogy a sajnos már második éve nem megrendezett Bakonyi gázlót teljesítsük. Esett egész úton nagyjából Veszprémig, utána szerencsénkre elállt. A Bakonyban nem esett sem éjjel, sem napközben, csak a köd szitált, azonban ez csak romantikussá tette az élményt:

Az útvonalat nem részletezem; megtalálható a gazlo.eu honlapon. Az évek során voltak apró változások, de az egész 140 km jól járható erdészeti – gyakran bicikliútként is jelölt – utakon és aszfalton halad:

Így bár a táv hosszú, mégis könnyen tekerhető és a Magas-Bakonyt szinte teljesen bejárja. A megmérettetés hivatalosan Veszprémből indul, de mi a Herend Veszprém közötti egyértelműen legunalmasabb részt kihagytuk.

Tehát 6.47-kor indultunk Herendről Csehbánya felé, amit elkerülve a Farkasgyepűt Király-kúttal összekötő erdészeti aszfaltra jutottunk és suhantunk:

Ezt a forrásig követtük. Itt egy gyors szusszanás után nekivágtunk fölkanyarogni a Witt-kilátóponthoz:

A kilátást most köd takarta. Elköltöttük első étkezésünket, és már indultunk is tovább, hiszen nagyjából a túra negyedénél jártunk csak. A kilátópontot az elmúlt években a „nagy rohanásban” nem találtam meg, pedig csupán 20 méterre van az úttól. Innen a lefelé gurultunk a Vörös János-séd partján

egészen a Bakonybélt Bakonykoppánnyal összekötő útig, ahol erdei pihenő és egy nagyobb turistaút-csomópont van.

A hosszabb és gyorsabb ereszkedések közben a köd esőként csapódott a szemüvegünkre, amit néha törölgetni kellett. A közelben van az Odvas-Kő-barlang, és innen szinte egyenes út vezet a Hubertlaki-tóhoz (magyar Gyilkos-tó) is. Ezen a főúton mentünk pár kilométert északnak a Rézbükki útig. Az elágazásnál levettük a fölösleges rétegeket, és igyekeztünk mentálisan is fölkészülni, hiszen a túra leghosszabb emelkedőjéhez értünk.

Ezen a kiváló murvás úton kb. 450 métert emelkedtünk a Bakony csúcsáig, a Kőris-hegyig (709 m). Egyes helyeken, ahol az utat a többinél sokkal sárgább színű avar borította úgy tűnt, mintha napsugarak nyaldosnák a földet a ködben:

Az utolsó pár hajtűt már aszfalton tettük meg, amin vissza is ereszkedtünk, miután megcsodáltuk a kilátóból nem látszó tájat és visszapótoltuk az eddig elpattintott kalóriákat. A köd szinte a radarállomást is teljesen eltakarta.

Nagyjából 42 km-t tettünk meg a hegyig. Utunkat egy jó hosszú, kb. 10 km-es gurulással folytattuk eleinte aszfalton, később ismét földúton 

és hamar elértük a Fenyőfőt Vinyével összekötő utat.

Vinye és a Porva-Csesznek vasútállomás között húzódik a Cuha-patak szurdokvölgye, ami igen kedvelt kirándulóhely. Ezt a vinyei parkolóban hagyott jó száz autó is tanúsította. Szemüveginket megtörölgettük és elfogyasztottunk a büfében egy-egy kapucsínót, amit egy zacskó Nógrádi ropival dobtunk fel. A jól kiépített turistaút többször keresztezi a Cuha-patakot, innen a teljesítménytúra neve, a gázló is. A gázlók valamelyest ki vannak építve, így egy kivételével – ami túl mélynek látszott – könnyűszerrel lehet átgurulni rajtuk.

A patak mellett megy az ország egyik legszebb vasútvonala is, illetve itt található a kevés magyarországi kiépített via ferrata utak közül egy-kettő.

A porva-cseszneki vasútállomástól a Csárda-völgyi-ér balpartján emelkedtünk Borzavárig, ami előtt ismét megcsodálhattuk, hogyan csempész a tájba az ősz még egy kis színes mókát a teljes fenséges fehérség előtt:

A falu után egy dimbes-dombos szakaszon értük el Szépalmapusztát. Ez nem igazi település, csak lovarda, étterem és szálláshely, aminek a neve beszédes. A nyugalom szigete az amúgy sem túl pörgős Bakonyban. Két padon egy nem almafa alatt fogyasztottuk el a még megmaradt elemózsiát, ahonnan a kőris-hegyi radar is látszott volna, ha nincs a köd.

Délutánra sokkal jobb idő lett, a köd feloszlott és helyenként napsütötte területeket is láttunk, persze mi ezeket ügyesen elkerültük. Szépalmapuszta után becsatlakoztunk a Kőris-hegyről Bakonybélbe tartó erdészeti útba. Ennek a közelében található a bakonybéli Erzsébet-kilátó, amit most, érezve a korai naplementét, kihagytunk. A bencés apátság melletti kocsmába sem tértünk be, csak megtöltöttük vizeszsákunkat a vele szemben lévő kék kútból. Rövid pillantást vetve a Szentkútra nekivágtunk az utolsó hosszabb emelkedőnek a Hajagok felé a Rézbükkihez nagyon hasonló úton, de mivel a túra nem megy föl a csúcsra (ahonnan nincs is kilátás), csak 500 méteres magasságig emelkedtünk Bakonybélből a Ráktanyáig alig több, mint 200 m leküzdve. A túra alapútvonala itt átmegy Hárskútra, hogy onnan Márkóra lejtsen, de mi Herenden parkoltunk, így egy kis átvágással elértük a Középső-Hajagról levezető aszfaltot, amin már sötétben gurultunk le, és érkeztünk Herendre 17.33-ra.

Bár egy béka igen kicsi, mégis csak hajszálon múlt egy előttem vakmerően átugráló léte. Érzésem szerint pont a kerekem alá jött ki az ugrása, de megálltam. Azért annyira nem volt sötét, mint a képen látszik, sőt, de szürkületkor már ismét leszállt a köd és az eddigi romantikussága inkább felelmetessé változott kicsit.

A Bakony mindig gyönyörű, és ha ügyesen tervezi útját az ember, kiemelkedően jól járható. Igaz, könnyen tévedhetünk gyalog is kihívást jelentő szurdokokba, patakmedrekbe, de ezek mindig kárpótolnak az erőfeszítésért.

Az útvonal sok települést érint, vagy közelít meg, de Vinyéig, ami 60 km körül van, kevés a lehetőség. Itt van büfé és étterem is. Utána már több is kínálkozik. Bolt, étterem: Borzavár, Szépalmapuszta és Bakonybél. Vinye előtt csak egy hely van mielőtt a Rézbükkin emelkedni kezdenénk, az Odvaskő panzió és étterem, de mivel ez egy kb. 200 méteres kerülő és nem is volt szükségünk semmire, nem néztük, hogy nyitva van-e.

Csak egyszer töltöttünk újra vizet Bakonybélben, az ételt pedig mind magunkkal vittük. Ketten 2 liter vizet vittünk vizeszsákban, ezen kívül egy liter izót kulacsban és 6 deci házi izót a bicikliszerelőm (egyébként edző és többszörös iron man) receptje szerint: feketetea sok mézzel és 0,5-1 deci almaecettel. Táplál, fölpezsdít és az ecet miatt nem édes szájösszecuppantó íz marad: csak ajánlani tudom! Nyáron, nagy melegben nyilván több folyadék kell, de Vinyéig elvoltam már egy kulaccsal és a vizeszsákkal akkor is.

Túránk nagyjából 100 km hosszú volt, ami közben (itt a mérések szórnak rendesen) 1800 métert emelkedtünk és lejtettünk. Ezt pihenésekkel 10 óra 46 perc alatt teljesítettük, ami 9,5 km/h-s átlagsebességet jelent. Érdekes, hogy a sok szintkülönbség ellenére, olyan érzés maradt bennem, hogy folyton csak gurultunk a két hosszabb emelkedőt leszámítva. Szerintem ez azt jelenti, hogy az útvonal nagyon jól végiggondolt és az emelkedők nem meredekek. Remélem a jövőben ismét megszervezik!

2020.10.21. Szerda ellenére meglepően sok kirándulóval, futóval, biciklissel és gombaszedővel találkoztam. A maximum hőmérsékletet 18 fokra mondták, azonban a Pilis csúcsának közelében a nap sem nagyon sütött és a szél is fújt, ennek ellenére szuper kis túra volt. Nem készültem semmi új helyre, egyszerűen csak néha úgy érzem föl kell mennem a környék tetejére. Ennek a késztetésnek engedve indultam a Pilis-tetőre 8.25-kor nagyjából 6 fokban, kesztyűben, dupla pulcsiban. Nem is olyan sok, nem?

Odafelé nem a legrövidebb utat választottam, hanem Solymár felé indultam: Kerek-hegy, majd Pilisszentiván sárga bicikli jelzés, ami a régi, már fölszedett bányavasút vonalán megy. Ezt a pilisszentiváni temető környékén hagytam el, majd rátértem a piros jelzésre, amiről alulról látszik az Ördög-torony (kialakulását tekintve ugyanolyan, mint a Jenői-torony, vagy a Teve szikla). A Jági-tó környékén a piros kerülőjét kiegyenesítettem, átmentem a tanösvényre, ami Pilisszentiván végébe lyukad. Az Alsórét köz végén egy jelöletlen úton érhetjük el ismét a pirosat, ami a Kopár csárdánál keresztezi a 10-es utat. A Kopár csárdán kívül Pilisszentivánon és Pilisszántón is van lehetőség enni-inni.

Egyik pulcsi le, kesztyű csere ujjatlanra, és máris az egyik kedvenc részemen voltam:

Továbbra is a pirosat követtem a Fehér-hegy felé. Itt egyre több a fenyő. A XX. században telepítették ezeket a fenyveseket, a domboldalt pedig teraszokkal fogták meg. Erről a piliscsabai Dévényi Antal-kilátó (vagy csak Jenga) melletti táblán lehet hosszabban olvasni. A Fehér-hegy előtt van a Vörös-hegy, ahol Pilisi kilátások pecsét is található a Gyula pihenőnél. Továbbmenve a Zajnát-hegyeken még mindig fenyvesből bukkan ki a Sólyom és a Sas szikla. Mindig szép erre járni, de talán toboznövekedéskor a legérdekesebb (ami nem októberben van):

A Fehér-hegy után egy igen meredek lejtő következik, aminek az aljából már szinte közelről látszik a cél, igaz még csak a körvonalai:

Na jó, valami új mégis csak volt: nem akartam a bicikliúton (kék) bemenni Pilisszántóra, hanem minél inkább a Boldogasszony kápolna közelében akartam beérni a faluba. Tehát továbbra is a piroson haladtam, majd egy térképen szekérútnak jelölt, de a valóságban talán már csak vadak által használt csapáson igyekeztem minél inkább toronyiránt haladni. Találkoztam is három igen megtermett szarvassal. Valószínű ivás közben zavarhattam meg őket egy nagy pocsolya mellett. Innen már egész közelinek tűnt a cél; épp csak a kb. 500 méternyi szintemelkedést kellett leküzdeni:

Szinte csak itt láttam teljesen sárga levelű fákat. Sokan tartanak az avarban kerekezéstől, hiszen nem tudhatjuk, mit is rejt, mégis ilyenkor különleges az erdő: a talajon már vannak színes lehullott levelek, azonban a lombkorona szintet szemlélve még inkább zöld az erdő, mint nem.

Végül a Táliki utcába sikerült érkeznem, ahonnan a főút felé mentem, majd az Orosdy kastélyhoz vezető utat egy hajtűkanyarban hagytam el egy jelöletlen ösvényen, ami a piros barlangjelzésbe torkollott.

Másik pulcsi is le, nadrágcsere rövidre. A sapkás-kabátos kirándulók furán néztek rám, de én tudtam mi vár. Zöld kör, zöld, végül zöld háromszög és már fönn is voltam. Az út nem túl meredek, a biciklizést csak a kövesség nehezíti.

Útközben a szerpentin kanyarjaiból szuper kilátás nyílik Pilisszántóra és mögötte a Ziribár hegyre, a Kevélyekre:

A másik irányban pedig Dorog felé láthatunk. Elvileg a Nagy-Gete is kell, hogy látszon, de ezt most nem tette lehetővé – a szerintem nagyon szép, sejtelmes – időjárás.

A legutolsó kb. 100 méter sajnos eléggé sziklás, így az tolós.

A csúcson légvédelmi bázis volt, ami a szél miatt igencsak kapóra jött:

Mindent visszavéve is fáztam kicsit a kósza napsugarak között, így a betonfal szélárnyékába bújtam enni, inni, pihenni kicsit, illetve megcsodálni a néha tök jó graffitiket a falakon (borítókép). A Boldog Özséb-kilátóból sem lehetett most messzire ellátni; párás, felhős volt az idő. Dobogókő felé ez tárult elém:

Teljes öltözetben az aszfalton (zöld háromszög/sárga bicikli) gurultam le a Két-bükkfa-nyeregig. Innen a zöldön ereszkedtem tovább, ami egyébként a kék bicikli is. Ezt az utat inkább fölfelé ajánlom, mert olyan köves, hogy tízen párnál gyorsabban nem esik jól lefelé gurulni. Fölfelé picit technikásabb ugyan, de nem zavaró. Egyébként nem értem, miért ez a kijelölt bicikliút…

A kék bicikli egyébként egészen Pilisborosjenőig megy, csak bemegy Pilisszentkeresztre, amit én most a zöldön vágtam át. Később ismét egy vonalon futnak, de Csobánkáig kellemesebb a bicikliúton gurulni.

Az egri vár makettje és a Teve szikla után a kéken folytattam utam, majd átvágtam a kék+-ra, és a kék márián érkeztem a solymári vasútállomásra. Innen a Paprikás patak mentén tértem vissza Budapestre (sárga/ kék mária)

Majdnem 60 km volt a táv 1300 m szintemelkedéssel, amit 6 és fél óra alatt tettem meg pihenőkkel, így 9,1 km/h volt az átlagsebességem.

2020.05.23. 6.57: indulás a komphoz, a cél az úrkúti őskarszt. Nem jósoltak meleget aznapra, de esőt sem, ennek ellenére esegetett, meleg pedig nem lett. A második komppal keltünk át az északi partra, és hogy haladhassunk Vászolyig aszfalton mentünk a Balatoni bringaúton, természetesen Tihanyba is fölmászva. Vászolyon a sajtmanufaktúrát elhagyva végig egyenesen Vöröstó következett (zöld/Szent Jakab/később piros), majd ismét aszfalton Nagyvázsony. A vár hátteréből hívogató Kab-hegynek mindig nehezen állok ellen, pláne, hogy a teraszról is látszik, de mivel nem voltam egyedül, sikerült.

(Miközben e sorokat írom, és nézegetem az OSM turista útvonal tervezőjét, látom, hogy Nagyvázsonytól északra történt némi változás. Emlékeim szerint a 6. nyiladékon a kék+ ment eddig, a kék pedig egy darabig a 77-es úton ment nyugatra, majd az 5. nyiladékon északra. Most úgy látom, hogy csak a kék/Szent Jakab megy a Kab-hegyre, mégpedig a 6. nyiladékon. Ha már itt tartunk, a 6. nyiladék megér egy külön misét: Először azon, és amíg volt, a kék+-on mentünk föl a Kab-hegyre, majd becsatlakozott a kék, de kerítést kellett volna mászni, ezért a térképet nézegetve arra jutottunk, inkább maradunk a 6. nyiladékban, még ha tolni is kell. Hiba volt. Az út idővel teljesen eltűnt, később a kilátóból is csak vadcsapásnak tűnt, így végül két biciklit toltam föl az árnyékos erdőben, nyári forróságban: érzésem szerint decikben kifejezhető mennyiségűt izzadtam, miközben talpam alól gördült lefelé a puha talaj, amiben csalán és szeder váltotta egymást. A szeder persze még nem érett, amikor pedig megálltam testem szúnyogköntösbe öltözött. Senkinek nem ajánlom!)

Szóval a „régi” kéken mentünk föl egészen a Kab-hegyet kerülő aszfaltos kerékpárútig (kék T), amin balra indultunk. Aki nem szívleli a terepezést, annak nagyon ajánlom, de persze a többieknek is. Erről a Lugos-tető tövében tértünk le, és egy jelöletlen úton jutottunk föl a kilátóhoz, ami bár alacsonyabb a Kab-hegynél, nekem sokkal jobban tetszik, mert jobban látszanak a tanúhegyek, valamint innen is látszik a mindig hívogató Kab-hegy.

A kilátó után a Som-útra tértünk át, ami, ha jól emlékszem ki van jelölve kerékpárútnak. Ez a B nyiladékba torkollik, ahonnan leágazik a Kab-hegyről jövő országos kék is. A következő település már Úrkút, de útközben érdemes megállni egy pillantásra a kék Ω jelzésnél, mert bár igazi barlangot nem találunk, de egy különösen gyűrődött törzsű fát igen:

Úrkúton, aki akar még az Őskarszt előtt pecsételjen (tudom, biciklivel nem ér, de nem is adom be), mert nekem vissza kellett mennem utamat Városlőd felé folytatva. (ez külön történet lesz) Úrkúton megtekintettük a lenyűgöző őskarsztot, amit az általam készített képek nem adnak vissza, pláne, hogy csöpögött. Mondjuk ez talán nem is baj, sőt! Így mindenkinek meglesz az élménye, és nem azon fog keseregni, hogy a képeken mennyivel szebb volt. Ezek telefonos képek, és bevallom, nem sokat foglalkozom a beállításokkal.

Az őskarszt történetét a kihelyezett táblákról ismerhetjük meg. Ezután jól esett volna enni-inni valamit, de akkor még tartva a vírushelyzettől nem akartunk zárt térben leülni, így a dohánybolt és az előtte kihelyezett padok maradtak. Jó volt ez így is.

Úrkútról aszfalton (7308) mentünk le a 77-es útig, egy rövid kitérővel a Csepelyi templomromhoz (piros L), amit nehezen közelítettünk meg, lévén egy szántó közepén van, illetve teljesen benőtt; leginkább csalánnal. Hogy is mondjam: egyszer meg kell nézni, de lehet elég ezen a fotón…

A 77-est szinte csak kereszteztük, és egy jelzetlen úton Barnagra értünk. Itt ittunk a mezítlábas parknál lévő kútból, majd egy másik piros L-en Zádorvár felé vettük az irányt. A várig, mivel már sokszor láttuk, most nem mentünk föl, a piroson, majd a kék L-en legurultunk Pécselyig, ahonnan ismét aszfalton Aszófőig. Itt végre volt időnk megnézni a Kövesdi templomromot és az Almás-forrást, amire korábban az általános nagy kompelérős rohanásban nem jutott idő.

Természetesen föl Tihanyba, komp, haza.

Kb. 97,5 km 11,5 óra alatt (megállásokkal), azaz 8,4 km/h. Szint: kb. 1100 m