2020.11.21. 6.39. Egy gyors, edzésértékű 60-ast raktam össze, hogy egy ebédmeghívásnak is eleget tudjunk tenni. Végig jelölt, jó minőségű bicikliútra terveztem egy rövid szakasz kivételével, hogy inkább a tempó fárasszon, mint a talaj. Természetesen nem így alakult.

Felkeltemkor -1 fokot mutatott a hőmérő a konyhaablakban, és mivel tudjuk, hogy napkeltekor és az azt követő egy órában van a leghidegebb, nem is csodálkoztam, hogy ez indulásomra -2-re esett vissza. Csak később tudtam meg, hogy valójában inkább -6 volt. Legalább is a kertben parkoló autó ezt mutatta indulásom után fél órával.

A Paprikás-patak mentén értem be Solymárra, ahol már van kerékpár jelzés: zöld, később sárga, majd Pilisszentiván és Piliscsaba között ismét zöld. Ezt a szakaszt nem értem pontosan, mert bár nem köves, biciklizésre általában nem igazán alkalmas. Szinte végig vastagon homokos, ami száraz időben komoly kihívást jelent, gyakran 10 km/h alá lassítva az embert. Pedig az emelkedés ezt nem indokolná. Szerencsére ezzel most nem volt gond, azonban mire ide értem a kezemen a kisujjaimat már alig éreztem és a gyűrűsök is nagyon fáztak. Megálltam és levettem az egyébként elég vastag kesztyűmet. Ekkor a fázás inkább nyomó fájdalommá változott, így kezeimet a pulóverem ujjába behúzva lehelgettem, a kesztyűt meg a trikóm alá tettem melegedni. Nem mondom, hogy a lábfejemnek melege volt, de az bőven bírható volt – mégis csak jobban mozog a láb, mint a kéz. Érdekes azonban, hogy a testem nem fázott, pedig nem öltöztem föl jobban, mint pár fokban: trikó, pulcsi, pulcsi; alul egy tréning. Egyedül egy csősállal egészítettem ki a szettet. Miközben igyekeztem ismét mozgásra bírni az ujjaimat a már oly rég látott nap sugarait néztem, amint lassan leolvasztják a deret a növényekről. Nem csak nézni, érezni is nagyon jó volt a napot.

Hazafelé már kifejezetten kellemes kirándulóidő volt, és azon gondolkodtam, hogy aki csak 10-11 körül jön ki, bár érzi a nap melegét, valószínűleg mégsem tudja annyira értékelni, mint én, hiszen már pirkadattól folyamatosan érzékeltem a melegedést. Összességében nem fáztam.

Egy rövid szakaszon a kékkel mentem együtt Piliscsabát éppen csak elkerülve. Ezen a részen van az általam ismert egyetlen olyan kerítésmászás, amelyen bicikliút is van jelölve. Igaz, csak pár lépcső, alacsonyabb, mint az ilyen kerítésátkelők általában. A Nádor-pihenőnél hagytam el a jó kis bicikliutat. Ez egy 2018-ban épített esőbeálló igényes asztalokkal és padokkal. Ezen kívül fedetlen leülős rész, egy kereszt és egy útjelző tábla van még a pihenőnél. A bicikliúton az egyik irányba Piliscsabát, a másikba Perbált írja. Idáig rendben. Jelöl egy irányt „forrás”felirattal, és mintha valóban egy ösvény felé mutatna, de különböző térképeken néztem, és egyiken sincs sem út, sem forrás. Végül még egy irány a Garancsi-tó felé: felületes szemlélődőnek úgy tűnhet, kék tanösvény jelzéssel. Korábbi alkalmakkor kinéztem ezt magamnak, viszont már otthon gyanús volt a túra tervezgetése során, hogy ahogyan a forrás, ez az út sem szerepel az általam megnézett három térképen (papíralapú Budai-hegység, HuMap és OSM), csupán csak egy rövid utacska, ami a semmibe vész. Ennek ellenére nem aggódtam, hisz a tábla jelzi.

Miközben tébláboltam a pihenő körül alaposan szemügyre vettem a táblát, mert a T betű nagyobbnak tűnt, mint a turista jelzés. Nem is az volt, hanem egy zsákutca jel, aminek a fölső piros részét már kiszívta a nap. Mondtam magamban: Ki a fene írna ki valamit, ami nem elérhető? – így nekivágtam a még kecsegtetően szélesen, kijártan induló, mint később kiderült, valóban zsákutcának. Az út ösvénnyé lett, majd tovább szűkült, mígnem elfogyott. Szerencsére egy kerítés tövében tette ezt. Egyedül a kerülés tűnt lehetségesnek, és mivel Garancstető nem volt túl messze, jobbra, afelé vettem az irányt. Az elején föltoltam egy dombra egy mezőszerűségen. Lefelé a kerítés mellett szinte kijárt volt, de már kezdődött erdősödni.

Egy rövid szakaszon tudtam már gurulni is, míg egyszer csak egy nem látható nagy gödörbe érkeztem állva, és ugyan nagyon lassan, lendületem mégis továbblendítette testemet, de a bicó maradt. Volt időm bőven. Át tudtam tenni a kormányon a lábam; majdnem talpra érkeztem és még a bringát sem engedtem el: nem dőlt el. Majdnem átfordult az első kerék körül, de fogtam. Tökéletes. A továbbiakban vegyesen toltam és gurultam. Igencsak megörvendtem, amikor utat pillantottam meg, ám hamar rájöttem, hogy erre már jártam; még a pihenő előtt vagyok, és ugyanazon kerítés mentén haladtam eddig, mint amit már egyszer átmásztam…

Visszamásztam. A mindig tuti gázvezeték mentén közelítettem Garancstetőt, ahonnan csak le kellett gurulnom a tóig. Már jártam itt. Úgy emlékeztem nem túl nagy szám, és most is így láttam. Természetesen hangulatos, de: Egy kis tavacska a főút mellett egy lakókocsibüfével és az azonos névre keresztelt Üvegtigris étterem és panzióval. A büfé zárva volt, ahogy látszólag a panzió is, bár honlapjuk szerint szombat és vasárnap van házhozszállítás. Szóval talán érdekesebb a hely a film miatt, mint önmagáért. A büfé Fb oldalán március 10-én jelent meg, hogy egy cica ott él egy ideje és örökbe fogadható. Na, ő most is ott volt, lásd a képen:

Ezzel elértem túrám célját, de a másfél órás fölösleges köröcske miatt eléggé meg voltam csúszva, úgyhogy nagyjából 20 km-t kihúzva húztam haza a lehető legrövidebb úton, majdnem amerre jöttem.

A tónál azért még beadtam egy bukfences trükköt: Magamat berollerezve, a jobb lábamat az ülés fölött átemelve akartam indulni, de már a bal lábam is lecsúszott a pedálról. A bringát még valahogy ügyesen letámasztottam, én pedig – ismét az a fránya lendület – haladtam tovább, de mivel le voltam már hajolva, bukfenc lett.

Hazafelé már csak az volt említésre méltó, amikor a hátizsákban kutatva nedvességre lettem figyelmes. A laposüvegből szivárgott az alja és a fala között. Valószínűleg megnyomta valami, ami nem meglepő, mert mindig alulra raktam, gondolván az úgyis kemény dolog. Hát nem.

40 km, 4 óra 8 perc, 620 m szint. Talán mondhatjuk, hogy sikertelen túra, de élmény volt és marad bőven!