2020.10.25. A Balaton déli partjáról indultunk Herendre, hogy a sajnos már második éve nem megrendezett Bakonyi gázlót teljesítsük. Esett egész úton nagyjából Veszprémig, utána szerencsénkre elállt. A Bakonyban nem esett sem éjjel, sem napközben, csak a köd szitált, azonban ez csak romantikussá tette az élményt:

Az útvonalat nem részletezem; megtalálható a gazlo.eu honlapon. Az évek során voltak apró változások, de az egész 140 km jól járható erdészeti – gyakran bicikliútként is jelölt – utakon és aszfalton halad:

Így bár a táv hosszú, mégis könnyen tekerhető és a Magas-Bakonyt szinte teljesen bejárja. A megmérettetés hivatalosan Veszprémből indul, de mi a Herend Veszprém közötti egyértelműen legunalmasabb részt kihagytuk.

Tehát 6.47-kor indultunk Herendről Csehbánya felé, amit elkerülve a Farkasgyepűt Király-kúttal összekötő erdészeti aszfaltra jutottunk és suhantunk:

Ezt a forrásig követtük. Itt egy gyors szusszanás után nekivágtunk fölkanyarogni a Witt-kilátóponthoz:

A kilátást most köd takarta. Elköltöttük első étkezésünket, és már indultunk is tovább, hiszen nagyjából a túra negyedénél jártunk csak. A kilátópontot az elmúlt években a „nagy rohanásban” nem találtam meg, pedig csupán 20 méterre van az úttól. Innen a lefelé gurultunk a Vörös János-séd partján

egészen a Bakonybélt Bakonykoppánnyal összekötő útig, ahol erdei pihenő és egy nagyobb turistaút-csomópont van.

A hosszabb és gyorsabb ereszkedések közben a köd esőként csapódott a szemüvegünkre, amit néha törölgetni kellett. A közelben van az Odvas-Kő-barlang, és innen szinte egyenes út vezet a Hubertlaki-tóhoz (magyar Gyilkos-tó) is. Ezen a főúton mentünk pár kilométert északnak a Rézbükki útig. Az elágazásnál levettük a fölösleges rétegeket, és igyekeztünk mentálisan is fölkészülni, hiszen a túra leghosszabb emelkedőjéhez értünk.

Ezen a kiváló murvás úton kb. 450 métert emelkedtünk a Bakony csúcsáig, a Kőris-hegyig (709 m). Egyes helyeken, ahol az utat a többinél sokkal sárgább színű avar borította úgy tűnt, mintha napsugarak nyaldosnák a földet a ködben:

Az utolsó pár hajtűt már aszfalton tettük meg, amin vissza is ereszkedtünk, miután megcsodáltuk a kilátóból nem látszó tájat és visszapótoltuk az eddig elpattintott kalóriákat. A köd szinte a radarállomást is teljesen eltakarta.

Nagyjából 42 km-t tettünk meg a hegyig. Utunkat egy jó hosszú, kb. 10 km-es gurulással folytattuk eleinte aszfalton, később ismét földúton 

és hamar elértük a Fenyőfőt Vinyével összekötő utat.

Vinye és a Porva-Csesznek vasútállomás között húzódik a Cuha-patak szurdokvölgye, ami igen kedvelt kirándulóhely. Ezt a vinyei parkolóban hagyott jó száz autó is tanúsította. Szemüveginket megtörölgettük és elfogyasztottunk a büfében egy-egy kapucsínót, amit egy zacskó Nógrádi ropival dobtunk fel. A jól kiépített turistaút többször keresztezi a Cuha-patakot, innen a teljesítménytúra neve, a gázló is. A gázlók valamelyest ki vannak építve, így egy kivételével – ami túl mélynek látszott – könnyűszerrel lehet átgurulni rajtuk.

A patak mellett megy az ország egyik legszebb vasútvonala is, illetve itt található a kevés magyarországi kiépített via ferrata utak közül egy-kettő.

A porva-cseszneki vasútállomástól a Csárda-völgyi-ér balpartján emelkedtünk Borzavárig, ami előtt ismét megcsodálhattuk, hogyan csempész a tájba az ősz még egy kis színes mókát a teljes fenséges fehérség előtt:

A falu után egy dimbes-dombos szakaszon értük el Szépalmapusztát. Ez nem igazi település, csak lovarda, étterem és szálláshely, aminek a neve beszédes. A nyugalom szigete az amúgy sem túl pörgős Bakonyban. Két padon egy nem almafa alatt fogyasztottuk el a még megmaradt elemózsiát, ahonnan a kőris-hegyi radar is látszott volna, ha nincs a köd.

Délutánra sokkal jobb idő lett, a köd feloszlott és helyenként napsütötte területeket is láttunk, persze mi ezeket ügyesen elkerültük. Szépalmapuszta után becsatlakoztunk a Kőris-hegyről Bakonybélbe tartó erdészeti útba. Ennek a közelében található a bakonybéli Erzsébet-kilátó, amit most, érezve a korai naplementét, kihagytunk. A bencés apátság melletti kocsmába sem tértünk be, csak megtöltöttük vizeszsákunkat a vele szemben lévő kék kútból. Rövid pillantást vetve a Szentkútra nekivágtunk az utolsó hosszabb emelkedőnek a Hajagok felé a Rézbükkihez nagyon hasonló úton, de mivel a túra nem megy föl a csúcsra (ahonnan nincs is kilátás), csak 500 méteres magasságig emelkedtünk Bakonybélből a Ráktanyáig alig több, mint 200 m leküzdve. A túra alapútvonala itt átmegy Hárskútra, hogy onnan Márkóra lejtsen, de mi Herenden parkoltunk, így egy kis átvágással elértük a Középső-Hajagról levezető aszfaltot, amin már sötétben gurultunk le, és érkeztünk Herendre 17.33-ra.

Bár egy béka igen kicsi, mégis csak hajszálon múlt egy előttem vakmerően átugráló léte. Érzésem szerint pont a kerekem alá jött ki az ugrása, de megálltam. Azért annyira nem volt sötét, mint a képen látszik, sőt, de szürkületkor már ismét leszállt a köd és az eddigi romantikussága inkább felelmetessé változott kicsit.

A Bakony mindig gyönyörű, és ha ügyesen tervezi útját az ember, kiemelkedően jól járható. Igaz, könnyen tévedhetünk gyalog is kihívást jelentő szurdokokba, patakmedrekbe, de ezek mindig kárpótolnak az erőfeszítésért.

Az útvonal sok települést érint, vagy közelít meg, de Vinyéig, ami 60 km körül van, kevés a lehetőség. Itt van büfé és étterem is. Utána már több is kínálkozik. Bolt, étterem: Borzavár, Szépalmapuszta és Bakonybél. Vinye előtt csak egy hely van mielőtt a Rézbükkin emelkedni kezdenénk, az Odvaskő panzió és étterem, de mivel ez egy kb. 200 méteres kerülő és nem is volt szükségünk semmire, nem néztük, hogy nyitva van-e.

Csak egyszer töltöttünk újra vizet Bakonybélben, az ételt pedig mind magunkkal vittük. Ketten 2 liter vizet vittünk vizeszsákban, ezen kívül egy liter izót kulacsban és 6 deci házi izót a bicikliszerelőm (egyébként edző és többszörös iron man) receptje szerint: feketetea sok mézzel és 0,5-1 deci almaecettel. Táplál, fölpezsdít és az ecet miatt nem édes szájösszecuppantó íz marad: csak ajánlani tudom! Nyáron, nagy melegben nyilván több folyadék kell, de Vinyéig elvoltam már egy kulaccsal és a vizeszsákkal akkor is.

Túránk nagyjából 100 km hosszú volt, ami közben (itt a mérések szórnak rendesen) 1800 métert emelkedtünk és lejtettünk. Ezt pihenésekkel 10 óra 46 perc alatt teljesítettük, ami 9,5 km/h-s átlagsebességet jelent. Érdekes, hogy a sok szintkülönbség ellenére, olyan érzés maradt bennem, hogy folyton csak gurultunk a két hosszabb emelkedőt leszámítva. Szerintem ez azt jelenti, hogy az útvonal nagyon jól végiggondolt és az emelkedők nem meredekek. Remélem a jövőben ismét megszervezik!